Sötét van. Próbálok haladni előre, de valami visszatart.

A fenébe, ez ragad. Vagy dagad? Melegem van, nem lesz egyszerű a dolgom. Mintha izzadnék. Valóban? Olyat eddig még nem tudtam! Tehát menni kéne, tekeredem, úgy érzem magam mint az a zöld, hosszú, hideg izé, amiről reggel hallottam beszélni a színesen villódzó képkeretet a falon. Kígyó! Ez az! Szóval így érzem magam. Pedig emlékeimben úgy él, mintha nekem selymesen kellene folynom, körbelengve, finoman csorgadozva a pohár falán. Vagy mégsem? Meghasonlottam? Haladnom kéne, ezt érzem magamban, de nem tudom merre van a kiút.

– Habos forró csoki rendel a kettes asztalhoz! Pityu, igyekezz, nem érnek rá az emberek! – hallatszik egy sürgető női hang. Egyszercsak morajlás tör fel a sötét veremben, érzem, hogy én is beleremegek. Konkrétan megindul a nem létező lábaim alatt a nem létező föld. “Wow, ez jobb mint egy csúszda – nem mintha valaha próbáltam volna!” Végre haladok, végre sikamlok és a verejtékes izzadságcseppek sűrű párájában kibuggyanok a fényre. Hófehér, vakító érzés, majd egy jóleső placcs közepette kényelmesen beletekeredem a pohár aljába. Ahogy felnézek, nyugodtan konstatálom, hogy minden csepp valóm követ engem és szabályos pályát bejárva csusszan bele a papíredénybe. Egyre feljebb kerülök, már látom a szélét, mindjárt megvan és igen, ott vagyok! A világ peremén! A reggeli napfénytől villan az üvegajtó, ahogy egymásnak adják az emberek a kilincset. A pult mögött fel-alá szaladgálnak a fehér ruhás lányok, a túloldalon pedig álmos fejek ásítoznak, mint orgonasípok egy nem túl lelkes művész kezei nyomán. Pityu elkapja a poharat, már repülök is, félelmetes a sebesség! A körülményekhez képest elegánsan landolok az asztalon, egy cseppnyi létemet sem veszítettem el, hihetetlen!

– Ez mi? – kérdezi valaki és már dagadok a büszkeségtől, amint a választ várom. Mindjárt az övé leszek, mindjárt eljön a pillanat, ami minden forró csoki álma! Egy finom, nedves, meleg helyre kerülni, ami ízlelget, cuppogtat, kóstolgat és ott abban a pillanatban én leszek mindene. A kezdet és a vég.

– Habos forró csoki, a legfinomabb belga csokoládénkból, ahogy kérte.

– Habos? Belga? Nem kell. – fintorog a hang egy szőke fejből. Szinte kiguvvadok a pohárból, szeretnék farkasszemet nézni az illetővel, hogy lássam, ki az, aki így beszél. Nem sikerül. Még felháborodva megkavarodni sincs időm, mert Pityu felkapja az edényt az asztalról és sűrű bocsánatkérések közepette megreptet. Egészen a mosogatóig. Újra sötét van. Próbálok haladni, de valami visszatart. Bakker!

 

Edina

 152 total views,  1 views today