Nem kell nemzeti parkokba vagy a hegyekbe kirándulni ahhoz, hogy a gyermekünk beleszeressen a természetbe; egy séta a lakótömb körül bőven elég lehet. Ugyanakkor a digitális világra sem kell ellenségként tekinteni, használjuk inkább eszközként ahhoz, hogy felcsigázzuk az érdeklődésüket a kinti világ iránt.

Scott Sampson, paleontológus és a kanadai Science World ügyvezetője, úgy nőtt fel, hogy a családjával minden évben a Sziklás-hegységben kempingezett.

Ennek ellenére nem emiatt lett szerelmes a természetbe. Ahogy Sampson meséli, ez az otthonához közel történt – ahogy köveket keresett az udvaron, amikor konzervdobozokat rugdosott a szomszédban vagy éppen a bokrokat püfölte a közeli erdőben. Sampson, aki a kanadai Vancouverben nőtt fel, azt mondja: “Még mindig emlékszem, amikor egy szombati napon anyukám kitessékelt a házból és közölte, csak akkor jöjjek vissza, ha már felkapcsolták a közvilágítást. Szinte ma is hallom, ahogy kattan a zár mögöttem amikor kisétálok az ajtón.

Persze ő is tisztában van vele, hogy a mai gyerekek már nem élhetnek ezzel a szabadsággal, mégis arra biztatja a szülőket, hogy úgy szeressék meg a gyerekek a természetet, ahogy ő tette: közvetlen élményen át. Három dolgot ajánl, amit tegyünk meg a gyerekekkel együtt, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk a természettel.

Első lépés: Vedd észre!

Nem kell kemping felszerelésre vagy drága nyaralásra költeni, hogy elkezdjük. Egyszerűen csak vegyük észre, hogy mi van körülöttünk, akkor is ha a városban élünk. “Manapság túl gyakran sétálunk el csodás természeti események mellett. Lehet ez akár egy pillangó egy ágon, egy sólyom ami éppen némán a fejünk felett vadászik, vagy a gyönyörű esti égbolt. Bármit is csinálnak a felhők abban a pillanatban, biztosra vehetjük, hogy soha többé nem látjuk teljesen ugyanúgy az eget. Máris látszik: ha csak a tömb körül sétálunk egyet a gyerkőccel, már az is hatalmas élmény lehet.”

E.O. Wilson (világszerte ismert biológus és egyetemi kutatóprofesszor, valamint több ismeretterjesztő könyv írója) a hangya társadalmat először gyerekként figyelhette meg, amikor látta őket elvonulni egy járda közelében a floridai Pensacolában.

Amikor Sampson maga is gyerek volt, az édesanyja elvitte egy közeli tóhoz, mert úgy hallotta, hogy ebihalak vannak benne. Amikor odaértek, a fiú semmit sem látott. Aztán, ahogy visszaemlékszik: “Beléptem a vízbe és láttam ezeket a kis lényeket szétrebbenni és rádöbbentem, hogy több ezer ebihal van benne.” Az édesanyja bíztatta, hogy merüljön bele egészen vállig a tóba. Sampson megjegyzi: “Az biztos, hogy ez nem olyasmi, amit manapság az anyukák csak úgy megengednének. De számomra sorsdöntő élmény volt. Ahogy ezer és ezer ebihal vett körül abban a tóban, úgy éreztem, eggyé váltam a tóval, mintha nem is lett volna különbség köztünk, és ez az élmény egész életemben velem maradt.”

Kezdetnek kialakíthatunk egy egyszerű szokást – olyat, ami segít megnyitni az érzékeinket. Sampson a következőt ajánlja: “Amikor reggel kilépünk az ajtón, álljunk meg 10 másodpercre.” Keressünk választ olyan kérdésekre mint például: “Milyennek érezzük a levegőt? Hány különböző madarat hallok? Mit csinálnak a felhők?” A legfontosabb pedig, ahogy fogalmaz: “Csináljuk ezt a gyerekekkel, ugyanis a képlet nagyon egyszerű: A gyerekek azt értékelik, amit mi is értékelünk. És ha mi nem értékeljük a természet világát és nem mutatunk érdeklődést iránta, akkor nagy valószínűséggel a gyerekeink se fognak.”

Második lépés: Elköteleződés

Engedjük meg a gyerekeknek, hogy kapcsolatba lépjenek a természettel, így tanulva belőle. Kisgyerekeknek bőven elég egy bot és tócsa – vagy a lábuk és egy tócsa. Ahogy nőnek, érdemes olyan tevékenységeket választani, amiben megmutathatják, hogy mennyit tudnak már a természetről, pl. horgászás, síelés vagy túrázás. Sampson azt mondja “ Manapság, ha a természetről van szó, túl sokszor halljuk a “nem” szót a szüleinktől. Ne dobd el azt a követ! Nem, tedd le azt a botot! Nem, gyere le arról a fáról!” Azzal, hogy tiltjuk ezeket a kockázatos játékokat, megakadályozzuk őket, hogy megtanulják kezelni a kockázatot. Azt a képességet, amire nagyon is szükségük lesz tinédzserként és életük hátralévő részében. Valójában az jelenti a nagyobb kockázatot, ha nem engedjük őket ilyeneket játszani. 

Tehát ahelyett, hogy helikopter szülők lennénk, “legyünk inkább kolibri szülők” – javasolja Sampson. “Üljünk le a közelben. Csak akkor menjünk oda, ha szükséges, természetesen nem túl gyakran, és aztán újra távolodjunk el. Ahogy nőnek a gyerekek, növeljük ezt a távolságot és adjunk nekik több szabadságot.”

Egy másik módszer, hogy felkeltsük a gyerek érdeklődését a természet iránt: beszéljünk a saját élményeinkről! Arról, amikor nap- vagy holdfogyatkozást láttunk, amikor elmentünk almát szedni, kavicsokat gyűjtöttünk, a fűben heverve figyeltük a bárányfelhőket és a cikázva repülő fecskéket vagy éppen elültettük és gondoztuk a saját kis virágunkat. Ezután adjuk meg a lehetőséget, hogy ők is gyűjthessék ezeket az élményeket. “A szülők gyakran stresszelnek azon, hogy kivigyék a gyerekeket a természetbe, mert attól félnek, hogy nem tudnak majd válaszolni a kérdéseikre. De itt a titok: Nem kell tudni semmilyen választ. A kérdések sokkal fontosabbak.”

Például Sampson és az akkor 7 éves lánya, Jade, egy napon túrázni indultak. (Fontos: Soha ne túrázni menjünk a gyerekekkel, az lehet, hogy ellenállásba ütközik. Helyette, ahogy tanácsolja, inkább nevezzük kalandnak!) “Emlékszem, még csak pár perce voltunk ott és megláttuk az egyik kedvenc madaramat, egy királygémet. Jade odafordult hozzám: “Apa, ez milyen madár?” Minden erőmmel küzdenem kellett a biológus énem ellen, hogy ne vágjam rá azonnal nemcsak a nevét, hanem a latin nevét, a táplálkozási szokásait és a lakókörnyezetének leírását. De ezen a napon… azt mondtam: “Nem tudom. Szerinted mi lehet?” Jade válaszolt: “Azt hiszem ez egy gém.” Megkérdeztem: “Szerinted mit csinál?” Azt mondta: “Azt hiszem vadászik.” Tovább kérdeztem: “És vajon mire vadászik?” Felnézett rám: “Rágcsálókra.”

Sampson megkérte Jade-et, hogy várjanak és nézzék meg, mi történik. “Majdnem olyan volt, mintha a végszó hangzott volna el. Két percen belül ez a csodálatos, hatalmas madár lassított mozgású ívben repült, amíg a föld közelébe nem ért.” – és egy vakonddal a csőrében emelkedett fel. Miután hazaértek, Jade elővette a könyvet és megkereste a madár pontos nevét.

Sampson azt mondja: “Még mindig emlékszik erre a napra, pedig már 16 éves. Gondoljunk csak bele! Mi lett volna, ha Jade megkérdezi: “Apa, mi ez a madár?” Én pedig egyszerűen azt válaszolom: “Ja, az egy királygém.” Tovább sétáltunk volna, kihagyva a lehetőséget arra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön a természettel.”

De nem feltétlenül ritka vagy fotogén állat kell ahhoz, hogy felderítésbe kezdjünk. Ugyanezt megcsinálhatjuk a galambokkal, verebekkel vagy fecskékkel, amit látunk az utcán; a legyekkel, méhekkel és szúnyogokkal, amik berepülnek az otthonunkba, vagy a tücskökkel, szöcskékkel, amiket hallunk ciripelni és nyüzsögni. Kérdezzük meg a gyerekeket: Mit esznek? Hol alszanak? Mik a legfontosabb képességeik? Milyen ellenségei vannak?

Harmadik lépés: A csoda

Amikor a természeti világról van szó, akkor a szeretet és a csoda elválaszthatatlan egymástól – ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink kapcsolódjanak, akkor kell, hogy valami megfogja őket. Azt mondja: “Csodálatos élményeket szerezhetnek például, ha maguk szedik le és fogyasztják el azokat a növényeket, amiket ők maguk ültettek és gondoztak.

Ha olyan növényeket ültetünk, amik honosak a környékünkön, akkor rovarokat és madarakat is odavonzunk a kertünkbe, ablakpárkányunkra vagy erkélyünkre, ezzel is tanítva gyermekeinket a különböző teremtményekről, amik egy ökoszisztémát alkotnak.

Emellett, teszi hozzá Sampson, “nem azt mondom, hogy csináljunk egy ‘vissza a természetbe’ mozgalmat, ahol teljesen elhanyagoljuk a technológiát. Nem biztatok senkit, hogy mindenképpen dobja le az okostelefonját a legközelebbi hídról, bár elismerem, hogy én heti rendszerességgel érzek ilyen késztetést.”

Ehelyett, a technológiát arra használhatjuk, hogy kielégítsük a gyermek kíváncsiságát tudományos és természetismereti applikációk valamint tudományos és természettel kapcsolatos honlapok formájában.

Például az iNaturalist app használatával lefotózhatjuk bármelyik állatot vagy növényt, feltölthetjük a képet, kaphatunk néhány javaslatot, hogy mi lehet az, valamint szakértők is segítenek az azonosításban. Ezt az adatot aztán tudósok használják fel, akik így megfigyelhetik a változó környezeti hatásokat, így egy kijelző szó szerint tudóssá változtathat egy gyermeket.

A világ különböző természeti helyeit pedig kamerákkal lehet megfigyelni, ami valós idejű képet ad az ott élő állatokról és környezetükről.

A jövő

Az, hogy gyermekünk kapcsolatát a természettel erősítjük, sokkal mélyebb értelmet ad a pillanatnyi jó érzésnél. Létfontosságú a jövőjük és a bolygónk jövője kapcsán. Ahogy Sampson kihangsúlyozza: “Ha az emberek nincsenek kint a szabadban, akkor miért is törődnének azzal, hogy mi történik ezekkel a helyekkel?” Azt mondja: “Menjünk ki, vigyük magunkkal a gyerekeket is és hagyjuk, hogy mélyen kötődjenek a természethez. Ez az egyik legnagyszerűbb ajándék, amit valaha adhatunk nekik és biztos vagyok abban, hogy rengeteg mókában lesz részünk a természettel való barátkozás során.”

Forrás: ideas.ted.com